LUTHERÁNUS HÁLÓ?
Szepesi menekültek a trianoni Magyarországon*
Ablonczy Balázs – Koloh Gábor – Bátorfy Attila
Zipser Leute
A Szepesség a történelmi Magyarország közigazgatási, felekezeti, nemzetiségi, urbanizáció szempontjából legösszetettebb területe volt. A régió a középkorban ritkán lakott határvidéki területből vált a 19. századra az ország legurbanizáltabb vármegyéjévé: 1876-ban, a vármegye határainak (majdnem) végleges rendezése előtt tizenkilenc különféle jogú város helyezkedett el, és a rendezett tanácsú városi jogállás elvesztése majd visszavételei után, 1910-ben még mindig kilenc ilyen település állt a vármegye területén, amely méretét tekintve a középmezőny alsó fertályába tartozott Magyarországon.[1] Közigazgatásilag a létrejött vármegye (amelyet a továbbiakban a Szepesség szinonimájaként használunk, jóllehet minimális eltérés valóban van e két elnevezés által lefedett terület között) a lehető legnagyobb kevertséget mutatta: múltjában egyszerre van jelen a véglegesen csak 1803-ban megszűnt Tízlándzsás kerület, a Lengyelországnak elzálogosított tizenhárom városból lett szepességi város különigazgatása, a nemesi vármegye, a Gömör-Szepesi Érchegység bányavárosai, a 19. század végén megélénkülő turizmus, a német, szlovák, lengyel, magyar, ruszin lakosság jelenléte rendkívül összetett viszonyokat eredményezett a vármegyében, amelynek kulturális, építészeti gazdagsága nem párosult kedvező mezőgazdasági viszonyokkal.
Így a 19. század második felében megindult az elvándorlás. A Kárpát-medence belseje, illetve a tengerentúl felé irányuló vándorlás már a 19. század közepe óta jellemző volt a történelmi Magyarország (Árva mellett) legészakibb vármegyéjére. Részben a krumplivészből, majd az azt követő éhínségből fakadó kivándorlás alakított ki jelentősebb szepesi diaszpórát az Egyesült Államokban. 1880 és 1890 között a vármegye csaknem húszezer főnyi migrációs veszteséget szenvedett el, s még 1910-ben is kevesebb lakosa (171 725 fő) volt, mint negyven évvel korábban, 1869-ben (173 769 fő). 1910-ben a 3605 négyzetkilométer alapterületű vármegye lakosságának 10,87% százalékát (18 658 fő) tették ki a magyarok, 22,38%-ot (38 434 fő) a németek, 56.53%-ot (97 077 fő) a szlovákok, 7,18%-ot (12 327 fő) a ruszinok a többit pedig cigányok, gorálok (lengyelek) és mások. A felekezeti viszonyokat tekintve: az országos átlagnál jobban reprezentált katolikusok (68,42%) mellett a vármegye evangélikus lakosságának aránya 15,4% volt, ami dupláját jelentette az országosnak (7,15%) és helyi jellegzetességek – elsősorban a németajkú lakosság – magyarázzák. A zsidóság aránya valamivel az országos átlag alatt volt (4,35%).
* Az írás a Lendület-Trianon 100 Kutatócsoport keretében készült.
[1] Erről jó összefoglaló: Magyarország legbonyolultabb vármegyéje – A Szepesség közigazgatása. Pangea – Minden, ami a földtudomány, 2016. április 17. , letöltve: 2022. feburár 4.)
Kép 1.
részlet az 1920-as Nyomorfilm című filmből.
Forrás: Nemzeti Filmintézet Filmarchívum
Kattints a nagyobb képért!
Kép 2.
Forrás: Evangélikus Országos Levéltár
Kép 3.
A Szepesség domborzata, fontosabb települései és fontosabb út- és vasútvonalai.
Kép 4.
A Szepesség elhelyezkedése a történelmi Magyarországon.
Kép 5.
Késmárk történelmi belvárosa
Kép 6.
Poprád történelmi belvárosa
Kép 7.
Lőcse történelmi belvárosa
Kép 8.
Igló történelmi belvárosa
A szepesi németség identitását Pukánszky Béla könyve nyomán erős hungarus-tudattal jellemezhetjük, azaz a magyar kultúrához és nyelvhez való, erős – és például az erdélyi szászokétól különböző – kötődéssel, ami a biedermeier birodalmi állampatriotizmusból szinte észrevétlenül váltott át magyar patriotizmusba a 19. század második harmadától.[2] A dualizmus korából számottevő értelmiségi migráció tapasztalható a jó oktatási infrastruktúrával (4 gimnázium, 2 reál- illetve felsőbb leányiskola, 2 tanítóképző, hittudományi intézet), de szűk karrierlehetőségekkel rendelkező vármegyéből az ország belseje, elsősorban a főváros irányába. Ez a Hunfalvyak és az Irányi Dániel-féle csúcsértelmiségiek mellett a szepesi családok (Haberernek, Genersichek) felbukkanásának időszaka az ország igazgatási centrumaiban.[3] Ennek megfelelően az első szepességi egyesületek nem a trianoni békeszerződés nyomán bukkantak fel az ország belsejében, hanem már 1876-ban létrejött a Szepesiek Egyesülete Budapesten, amelyet több más, társadalmilag és foglalkozásilag tagolt szervezet követett a fővárosban. Hogy Trianon után mennyien jöttek el, pontosan nem tudjuk: a Lendület-Trianon 100 Kutatócsoport honlapján fellelhető menekültadatbázisban 177 menekült jelölte meg Szepes vármegyét a menekülése kiindulópontjaként a 15 ezer emberből, akikről adattal rendelkezünk. Ha aránypárt állítunk fel és a körülbelül 400-450 ezer menekült összességéhez viszonyítjuk ezt a csoportot, azt lehet mondani, hogy a vármegye lakosságából körülbelül 5000 fő távozhatott Magyarországra 1918-at követően, ami a már korábban itt élő szepesi diaszpórával együtt tekintélyes létszámot ad ki.[4] Szerveződésüket a különböző diákegyesületek (iglói, lőcsei, késmárki) és az 1920-ban alakult Szepesi Szövetség fogta össze, amely a két világháború közti időszakban kiterjedt tevékenységet folytatott a szepesi identitás megtartása, a sajtó, a különböző egyesületek, intézmények (Hunfalvy Internátus) fenntartása és a diákcserék, rendezvények érdekében.[5] Ennek az identitásőrző munkának egyik betetőzése volt az 1931-ben, Förster Rezső szerkesztésében és a Szepesi Szövetség kiadásában megjelent Szepesiek címtára, amely kísérletet tett a Magyarországon élő szepesiek összefogására: nemcsak névsorukat közölte, hanem a kötet második fele egyfajta szepességi Arany Oldalak-ként is funkcionált: szepesi fodrászok, hentesek és mozik címeit ajánlotta, amit nehéz másként érteni mint egyfajta szepesi virtuális világ megteremtésének kísérletét a trianoni Magyarországon.
Esetünkben azonban a címtár abban a tekintetben is hasznos, hogy megpróbáljuk feltérképezni: honnan jöttek és hova mentek a Szepességről eljöttek? Milyen foglalkozási szerkezet, társadalmi státusz volt az, amit maguk mögött hagytak Felső-Magyarországon vagy újrateremtettek maguknak az 1920 utáni Magyarországon? Felmutathatóak-e felekezeti, etnikai specifikumok ebben a tömegben? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre igyekszünk válaszolni, hogy a trianoni békeszerződés okozta migrációról érvényes megállapításokat tehessünk.[6]
[2] Pukánszky Béla: Német polgárság magyar földön. Budapest, 1941, Franklin.
[3] Sváby Frigyes: A Szepesség lakosságának sociologiai viszonyai a XVIII. és XIX. században. H. n., 1901. 96-97.
[4] Lendület-Trianon 100 Kutatócsoport honlapja. Az adatbázis vizualizált feldolgozását lásd itt (letöltés: 2022. február 4-én).
[5] Erről ld.: Szűts István Gergely: A szepesi menekültek sajtója 1920 és 1944 között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2012. 1. sz. 23-34.
„Lesz még kikelet a Szepesség felett” – Kormányzati befolyás és a menekült hálózatok társadalma a két világháború közötti Magyarországon. In: Ablonczy Balázs: Nyombiztosítás – Letűnt magyarok. Kisebbség- és művelődéstörténeti tanulmányok. Pozsony, 2011, Kalligram. 122-158.
[6] Ablonczy B.: i. m. 147–157. már kísérletet tett ilyen típusú elemzésre, azonban csak a minta kb. egynegyedén, nagyjából 1000 főn.
Forrás és adat
A szepességiek alábbi vizsgálatának alapját a Krisch Jenő közreműködésével Förster Rezső által szerkesztett, 1931-ben kiadott Szepesi Címtár képezi. A Szepesi Szövetség Budapesten kiadott kötete alcímében tisztázza, hogy a munka A trianoni Magyarországon élő szepesiek betűrendes és szakcímtára. A Szövetség a Címtárban való megjelenésre a sajtón keresztül hívta fel a figyelmet és az, hogy valaki fel kívánta-e magát tüntetni benne, továbbá az, hogy helyesen adta-e meg az adatait, már teljes egészében rajta múlott. Ezek ismerete az eredmények alábbi értelmezése során is irányadó. Meglehetősen emelkedett és megengedő a szerkesztők megfogalmazása is, amely szerint számukra szepesi az, aki „Szepesföld szülötte, származottja, vagy ott működött és változatlanul ragaszkodik a természeti szépségekben gazdag, nemzetiségi összetételében sajátságos és históriájában patináns vármegyéhez”.[7] A helyzetet bonyolítja, hogy a szerkesztők a Címtárba felvették úgynevezett „tiszteletbeli szepesieket” is. Meghatározásuk szerint ide tartoznak mindazok, „akik származási, vagy családi kapcsolatok nélkül jutottak a Szepességre, ott működtek éveken át, esetleg onnan nősültek.”[8] Mindemellett felvették a címtárba „a gölnicvölgyi gründlereknek az Abaúj-Torna vármegyébe eső Mecenzéfről származó tagjait, valamint a Gömör vármegye területén levő Dobsináról ide származott, velük rokon bulénereket is.”[9]
A Címtár első része összesen 3990 személy adatát tartalmazza. A tiszteletbeli szepesieket a kötet szerkesztői csillaggal (*) jelölték, így könnyen elkülöníthetőek. A kutatás elsősorban a trianoni menekültek sorsát vizsgálja, így a tiszteletbeli szepesieket a vizsgált adatállományból kiszűrtük, a gründlereket és bulénereket viszont megtartottuk, hiszen ők is menekültnek minősülnek. A továbbiakban tehát a szepesiek szó használata alatt ezeknek a paramétereknek megfelelő személyeket értünk, összesen 3745 főt (a teljes személyállomány 87,1%-a).
Az elemzés során a szepesiek társadalomszerkezeti összetételére és térbeli megoszlására fókuszálunk. A Címtárban feltüntetett foglalkozások kategorizálásánál az egyetemes történeti klasszikifikációs rendszert, a HISCO/HISCLASS-t vettük alapul. A rendszer alapvetően nemzetközi standardot kíván képezni, amely lehetővé teszi korokon és országokon át kívánja a különböző foglalkozási ágakat összehasonlíthatóvá tenni.[10] A rendszer vitathatatlanul előnyös célkitűzése mellett alapvetően a makrokutatásokban használható jól, amely főbb csoportjaival elfedi a finom átfedéseket, máskor pedig az átmeneteket. Példáképp vehetjük adatbázisunkból dr. Csiszárik János római katolikus címzetes püspököt, aki hiába volt meghatalmazott miniszter és rendkívüli követ is egyben, az egyházi személyek közé kerül besorolásra. Ugyanígy a Késmárkról menekült dr. Wein Zoltán hiába volt egyetemi magántanár is, nem tanárként, hanem kórházi főorvosként kerül besorolásra a reálértelmiségiek közé. A HISCO/HISCLASS-rendszer használata mellett azért döntöttünk mégis, mert az egyes személyeket nem származási helyükön vizsgáljuk és értelmezzük szerepüket a többi helybélivel együtt, hanem mint mozgó, mobilizált közeg jönnek számításba, még akkor is, ha ekkor már öt–tíz éve letelepültek.
Az eredmények árnyalt értelmezését lehetővé tette továbbá a GISta Hungarorum térinformatikai rendszer. A Demeter Gábor vezetésével dolgozó OTKA K 111766 projekt az utóbbi években az 1869 és 1910 közötti időszakra rögzítette – többek között – a népszámlálások településszintű adatait, majd azokat online elérhetővé tette.[11] A számos lehetőséget magában rejtő adatbázis számunkra a településeken élők létszáma, a települések kategorizálása, a megyék, a régiók és az evangélikusok arányának megállapítása miatt vált fontossá.
Kép 9.
A Szepesi Egyesület elnöksége.
Forrás: Evangélikus Országos Levéltár
[8] Szepesi Címtár 1931. VI.
[9] Szepesi Címtár 1931. VI.
Kép 10.
A Szepesiek címtára kiadvány borítója Förster Rezső dedikációjával.
Forrás: BTK TTI
[10] van Leeuwen, Marco H. D. – Maas, Inke: Hisclass: A Historical International Social Class Scheme. Leuven: Leuven University Press, 2011.
Kép 11.
Dr. Tátrallyay (Wein) Zoltán
Forrás: Geni.com
Eredmények
A 3475 szepesi nemi összetételét tekintve árulkodó a férfiak több mint kétharmados aránya (1. ábra). A címtár bár nem tartalmaz az életkorra vonatkozó információt, mégis feltételezhető, hogy a forrásban szereplő menekültek egy jelentős arányát képezték a fiatal, családot még nem alapított, könnyebben mozgó férfiak.
A rögzítésre került nevek közül 616 esetben kerül feltüntetésre tudományos fokozat, nemesi előnév vagy rang illetve vitéz megnevezés (2. ábra). A több esetben együtt is előforduló címek illetve rangok közül leggyakoribb a doktorátus, amelyek esetében magától értetődőnek tűnik a férfifölény, a kilenc nő közül pedig egy vegyész, egy tanár, hat orvos és egy, a foglalkozását meg nem jelölő személyt találunk. A doktorátus nemesi előnévvel 32 esetben járt együtt (az egyetlen nő közülük pusztabánrévei dr. Kermeszky Borbála, lublófürdői származású, Budapest I. kerületében szüleivel és lánytestvérével élő orvos volt.
A nemesi előnévvel bírók (3. ábra) közül a kassai és lublóvári Raisz család zömében Késmárkon és Lőcsén lakó valamint a kisszalóki és lucsivnai Várady-Szakmáry család jórészt Lucsivnán és Hollólomnicon lakó tagjai közül kilenc-kilenc fő menekült a trianoni országterületre. A Görgeyek és a Petróczyak közül hét-hét fő érkezett. A nemesi családok tagjai közül a nőknél – Görgey Franciska minisztériumi segédtiszt kivételével – nem került feltüntetésre foglalkozás, a férfiak esetén pedig – illeszkedve a későbbiekben taglalt foglalkozásszerkezeti megoszláshoz – a tisztviselők voltak túlsúlyban. A nemesi ranggal bíró családok közül többen érkeztek a körösszegi és adorjáni gróf Csáky-családból, így Csáky Imre nyugalmazott külügyminiszter illetve Csáky Károly nyugalmazott honvédelmi miniszter. A bárói és a grófi ranggal bírók esetén – ahol feltüntették – az állami illetve magántisztviselői pályán lévők aránya dominált. A harmincegy vitézi ranggal bíró férfi közül tudományos fokozattal, nemesi előnévvel illetve vitézi címmel egyedül dezseri dr. Bielek István ügyvéd rendelkezett, aki Szepesszombatról menekült Budapestre.
A legnagyobb egységet a „Nincs adat” alatt jelöltek képezik. A 93,5%-ban nők alkotta csoport döntően a megjelölt foglalkozással bíró férfiak házastársaként kerültek felvételre, így elsősorban a háztartást vezetők tartoznak ide. Közülük 545 esetben tüntették fel a férj foglalkozását és ha az élő vagy már elhunyt férj foglalkozása szerint fentiekkel megegyező módon kategorizáljuk őket, akkor rendre magasabb arányú eloszlást figyelhetünk meg, mint a férfi foglalkozások esetén. A különbség az egy háztartásban élő nők (legyenek hajadonok vagy özvegyek) jelenlétéből adódik.
A témával foglalkozók számára ismert tény, hogy az adatolt foglalkozásúak közül a legtöbben a tisztviselői pályáról menekültek Magyarországra.[12] Az állami és magántisztviselőknek a segédtisztektől a felügyelőkön át a komolyabb vezetői pozíciót betöltő személyek egységének szétbontása külön vizsgálatot igényel, itt a többiekkel való összevetésükből származó következtetések levonására törekszünk (4. ábra). Ebben a kategóriában a nők aránya közepesen erős, az itt szereplő szepesiek mintegy 14,5%-a volt nő. A tisztviselők után a következő markáns csoportot az úgynevezett humánértelmiségiek (a 2. helyen szereplő tanárok, tanítók, jogászok stb.), ahol az előbbinél dominánsabb a nők jelenléte: az ebbe a kategóriába soroltak közül több mint minden ötödik személy nő volt. Alacsonyabb arányban, de még mindig többszáz fővel szerepelnek a Címtárban azok a szepesiek, akiket reálértelmiségiekként azonosítottunk. Körükben a nők száma lényegesen kevesebb, arányát tekintve mindössze 3,3%-ot tesz ki. A többi foglalkozási kategória aránya kerekítve 1−4 százalék körül mozog és a 90%-ot meghaladja a férfiak dominanciája (a vas- és fémiparosok körében a férfiak jelenléte kizárólagos). Kivételt képez ezek alól az egyéb, képzetlen munkaerő csoportjába soroltak megoszlása: az összefoglalóan cselédként megjelenő néhány nő módosítja némileg az arányokat. A további kategóriák közül a nyugdíjasok és a tanulók közül – akiknek aránya 9,1 és 3,0% – erős a férfitöbblet, viszont a magánzóknál az adatolatlanok után másodikként itt a legmagasabb a nők aránya. Utóbbiak közel fele özvegyként és jórészt kizárólag asszonynevén szerepel a Címtárban, férjük pedig nem kapott foglalkozásra vonatkozó megjelölést (egy esetet kivéve két esetet, amikor az elhunyt férj – dr. Czölder Lajos – „magánzóként” szerepel).
Áttekintve az ábrát megállapíthatjuk, hogy a Címtárban szereplő személyek legnagyobb csoportját bár a tisztviselők adták, őket megközelítő számban érkeztek Magyarországra a humánértelmiségiek is. A reálértelmiségiek és a nyugdíjasok száma azonos nagyságrendű volt, miközben legkisebb számban a közösségükhöz erősebben kötött egyháziak, a megélhetésük miatt a földjüktől függő mezőgazdaságból élők és a könnyen mozgó egyéb illetve képzetlen munkaerő jelent meg a trianoni országban a legkevésbé. A nem járadékból élő, tehát foglalkozási adattal rendelkezők körében a női jelenlét a tisztviselői és a humánértelmiségi pályán, továbbá az egyéb, képzetlen munkaerő kategóriájában volt a legmagasabb, amely eloszlás bár igazodik az összesített értékekhez, egyetlen esetben sem viaskodik komolyabban a férfiak magasabb arányával. Ha kategorizáljuk az egyes, lakhelyként feltüntetett településeket is, legkönnyebben három csoportot különíthetünk el, így Budapestét, a városokét és a kisebb településekét, amelyeket itt átfogóan községeknek nevezünk (5. ábra). A húszas évek egyik karakteres képe a vagonokban élő menekülteké volt, ezáltal nem meglepő, hogy a Címtárban szereplő személyek több mint fele Budapesten lakott (viszont érdemes tisztázni, hogy az itt szereplő, összesen 3475 főből csak hárman éltek valamelyik fővárosi pályaudvaron és ők is mint MÁV alkalmazottak).
A Címtárban szereplő hetvennyolc város közül legtöbben Debrecent választották lakhelyül, úgyis, hogy a Budapest környéki, ekkor még önálló települések – mint Kispest, Újpest, Rákospalota – szintén sokaknak nyújtottak otthont. A második vidéki település Miskolc, a harmadik Salgótarján, a negyedik Nyíregyháza, majd ezeket követik az ország déli, középső és nyugati területein levő fontosabb városok. Az a korábbi feltételezés, amely szerint a Címtárban szereplők térben is igyekeztek a történeti Felvidékhez közelebbi településeken élni, az összes személy vizsgálatával megerősítést nyert.[13] A községek vizsgálata – összesen 258 település került ebbe a kategóriába – ugyanezt a megfigyelést erősíti: a Budapest környéki kisebb településeken kívül Ózd, Diósgyőr és Szerencs fogadta be a legtöbb személyt. A városok és a községek esetén érdemes arra is figyelnünk, hogy utóbbiak között a Címtárban szereplő személyek erősebben szóródtak, hiszen a 258 településből 175 esetében (65,9%) csak egyetlen személy szerepelt, míg a városok esetében ez az arány 21,7%-os, vagyis arányaiban kevesebb az olyan város, ahol csak egyetlen vizsgált szepesi élt volna.
A makroregionális elosztás szerinti vizsgálat erősíti a fentieket, amely szerint az ország északi része jelentette az elsődleges letelepedési helyet a vizsgált személyek számára (6. ábra). Az északi régiókat követően a Dél-Dunántúl és a Nyugat-Dunántúl fogadta be a legtöbb szepesit. Előbbi esetén egyértelmű Pécs és Kaposvár dominanciája (a nagyrégióba költözők harmada-negyede ide települt), míg a Nyugat-Dunántúlon már jobban megoszlanak a vizsgált személyek Sopron, Magyaróvár, Győr, Szombathely és Zalaegerszeg között. A Dél-Alföldön előbbieknél is erősebben érvényesült Szeged szerepe, amely mellett Orosháza és Baja emelkedett még ki. A Közép-Dunántúlon, amelynek északi része, így különösen Esztergom és Komárom erősebb megjelenése kézenfekvőnek tűnhetne, mégis Pápa és Székesfehérvár fordult elő többször lakhelyként, míg Esztergomba összesen nyolcan, az itt maradt komáromi városrészben pedig senki sem lakott a Címtár személyei közül.
Kép 12.
gróf Csáky Imre külügyminiszter portréja.
Forrás: Wikimedia Commons
Kép 13.
gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter portréja.
Forrás: Országos Széchenyi Könyvtár Digitális Képarchívum
Kép 14.
Dr. Förster Kálmán, előbb Poprád, majd Salgótarján első, háromszor megválasztott polgármestere 1922 és 1943 között egy amatőr filmen.
Forrás: Youtube/Kovács Bodor Sándor
Kép 15.
A szepességiek migrációs útvonala a Szepesi címtár alapján. Interaktív verzió.
Kép 16.
A szepességiek migrációs útvonala a Szepesi címtár alapján. A körök az egyes településekről elszármazottak számát mutatja, a vonalak pedig az egyes személyhez köthető útvonalakat. Interaktív verzió.
Ezt követően érdemes áttekintenünk az egyes foglalkozási és települési kategóriákat nemi bontásban (7. ábra). Bár mindeddig azt láttuk, hogy a Címtárban szereplő személyek javarészt Budapesten élnek, árnyaltabb képet mutat a lent mellékelt ábra. A reálértelmiségiek, a tisztviselők, a kereskedők, az iparosok és az egyéb kategóriába sorolt munkaerő valóban Budapesten koncentrálódott (épp mint a magánzók, nyugdíjasok, tanulók és az adatolatlanok), viszont az egyháziak és a mezőgazdaságból élők többségükben nem Budapesten éltek. Összevetve az értékeiket a makroregionális eloszlással a mezőgazdaságból élők közül többen a felvidéki közelsége miatt kézenfekvő módon inkább észak-magyarországi településeken éltek, így például Ujfalussy György földbirtokos Hevesen, Kéler Margit szőlőbirtokos Mádon, Kozsely József okleveles gazda, uradalmi főintéző pedig Detken. Az egyháziak esetén a vidéken való térbeli megoszlás és a vizsgált személy felekezetisége összefüggött. Budapesten a római katolikusok (így Alexy Rezső plébános, dr. Csiszárik János címzetes püspök) és az evangélikusok (lásd Broschko Gusztáv Adolf esperes-lelkész, Fürst Ervin lelkész) egyaránt megélhetést találtak. Vidéken a lutheránusok megoszlásához igazodóan evangélikus lelkészeket többnyire a Dunántúlon, ott is különösen a Nyugat-Dunántúlon (Ágfalva, Balf, Harka), katolikus plébánosokat zömében Észak-Magyarországon találunk (Gyöngyöspata, Markaz, Mezőnyárád).
Kerületenként vizsgálva a foglalkozási megoszlást, azt látjuk, hogy a szepesiek több mint ötöde az 1. kerületben lelt otthonra (8. ábra). A tisztviselők – akárcsak az adatolatlanok –minden kerületben nagyobb számban voltak jelen, csupán a 4. és az 5. kerületben találunk náluk nagyobb arányban lévő csoportokat (az adatolatlanok elemzésétől itt eltekintek). Az 1. és a 2. kerületben rajtuk kívül még a humánértelmiségiek és a nyugalmazottak, a 3. kerületben az értelmiségiek jelentek meg nagyobb arányban. Míg a 4. kerületben a reál-, addig az 5. kerületben a humánértelmiségiekhez soroltak éltek nagyobb arányban. Az iparosok, kereskedők és képzetlenek aránya mindeközben lassan növekszik, de csak a 9. és 10. kerületről mondhatjuk el, hogy az iparosok egy, kerületi arányaiban is markánsabban jelenlévő csoportot képeznek. A Címtárban szereplő egyházi személyek és mezőgazdaságból élők Budapesten alig voltak jelen.
Az 1. kerületben a Horthy Miklós (ma: Bartók Béla) út környékén, a 2. kerületben a Margit körút, a 3. kerületben a Lajos utca, a 4. kerületben a Veres Pálné utca, az 5. kerületben a Személynök (ma Balassi Bálint) utca, a 6. kerületben az Andrássy út, a 7. kerületben a Damjanich utca, a 8. kerületben a Baross utca, a 9. kerületben az Üllői út, míg a 10. kerületben a Ferenc körút vonzáskörzetében laktak a vizsgáltak közül a legtöbben. Az Üllői út volt mindközül a legtöbbször előforduló, amelyet a Baross utca követett.
Kép 17.
A szepességiek eloszlássűrűsége Budapesten a Szepesi címtár alapján.
Ha végezetül megvizsgáljuk, hogy mennyiben játszott szerepet a lakhely választásában a lutheránus kötődés, azt látjuk, hogy a városok esetében nem, a községek esetében viszont minden bizonnyal igen (1. táblázat). A táblázat alapján a Címtárban szereplő települések között egyedül a községek olyanok, amelyeken több evangélikus él, mint az országos községi átlag (az arányokon 1931-re valamelyest módosíthat, hogy az értékek az 1910. évi népszámlálás alapján kerültek kiszámításra). Ezek alapján nem mondhatjuk, hogy egy feltűnően erős lutheránus közösségi vonzás működött volna a szepesiek településválasztásában: kivételként csupán az egyháziakat és kis részben a humán értelmiségieket (ott is inkább a tanítókat és a tanárokat) említve.
Összefoglalás
Bár a cipszerek jelenléte az ország belsejében nem Trianon utáni jelenség, hanem egy hosszú értelmiségi migráció egyik állomása, két háború közötti történetük kutatásában fontos állomás a Szepesiek Címtárának 1931-es kiadása, amelynek segítségével megkíséreltük feltárni a szepesi közösség területi és foglalkozási szerkezetét Magyarországon. A szepesi identitás, amely túlélte az 1918-as impériumváltást, túlélte a helyváltoztatást is, és képviselői mélyen beágyazódtak a korszak társadalmába, elsősorban a városi-fővárosi közegbe. A Magyarországon élő szepesiek több mint fele Budapestet adta meg lakóhelyként, ezen belül is az 1-2. kerületben lakott a fővárosban élő szepesiek több mint harmada. A vidéki városok közül Debrecen a maga hetvennyolc fős szepesi lakosságával a budapesti kerületek döntő többségénél is kevesebbüknek adott otthont. Általánosságban viszont elmondható, hogy a vidéken élők jobbára Észak-Magyarországon telepedtek le, míg a trianoni országban északról dél felé haladva a szepesiek aránya fogyatkozik. A foglalkozásszerkezet vizsgálata a tisztviselők és a tanárok, humán értelmiségiek túlsúlyát mutatják, bár a címtár és talán a közösségsajátosságaiból következően a harmadik legnagyobb csoport a nyugdíjasoké volt. Bár különleges figyelmet fordítottunk rájuk, evangélikus hálózatosságot csak nyomokban, a községek esetében lehet kimutatni. Ez a magas képzettséggel rendelkező városi származású csoport, miközben a két világháború között megtartotta kötődését az egykori Szepes vármegyéhez, valamennyire még reprodukálni is tudta azt, 1945 után, a berendezkedő államszocialista diktatúrában egyre kevesebb esélyt kapott ennek az azonosságtudatnak a fenntartására.
Az ábrázolások és a térképek elkészítéséhez felhasznált szoftverek:
Flourish, Mapbox, Unfolded.ai
Szöveg:
Ablonczy Balázs és Koloh Gábor
Grafika, térképek, ábrák:
Bátorfy Attila
A Nyomorfilm forrása:
Nemzeti Filmintézet Filmarchívuma
