A holtakra épített város

A főváros közigazgatási határán belül jelenleg huszonegy működő és tizenhárom bezárt temető található. A régészetileg kimutatható, vagy történetileg dokumentált temetők száma azonban meghaladja a százat. Többségüket felszámolták, felettük ma már lakóházak és középületek állnak, néhányukból közpark lett, mások utak és vasúti vágányok alatt nyugszanak. A bezártak a természettel vívnak folyamatos harcot, vagy az odahordott szeméttel.

A fontos temetőket legendák veszik körül, nem egy közülük egyfajta nemzeti pantheonná vált. Ilyen ma a Fiumei úti sírkert, a Farkasréti temető vagy újabban a Szent István-bazilika altemploma. A 19. században ugyanilyen fontos volt a ma a Gesztenyés-kertnek otthont adó Németvölgyi temető, a Váci út és a Lehel út háromszögében a Váci úti temető, vagy a Szilágyi Erzsébet fasor - Kútvölgyi út által közrefogott Vízivárosi temető is. Egykori meglétükre néha az utcák neve, esetleg a telek elrendezése emlékeztethet bennünket.

De hol voltak ezek a temetők? Kik temetkeztek ott? Kik voltak a legismertebb halottaik? Mi épült rájuk? Vannak-e még nyomaik? Ezzel a térképes anyaggal – korábbi cikkekre, tanulmányokra is építve – ennek járunk utána.

Középkor

A középkorban a temetkezés jellemző helye a templom és annak külterülete volt. A királyi és nemesi családok tagjai, a városi polgárság és a magas rangú egyházi és rendi méltóságok templomokba és kolostorokba temetkeztek, míg a köznép a templomok és kórházak körüli megszentelt földbe. Ezek a temetkezések még sokszor a városfalon belül történtek, kivéve a zsidók esetében, akik csak a falon kívül temetkezhettek.

Budapest első középkori temetkezései az óbudai prépostságban, Pesten és a környező falvakban találhatók az egykori plébániatemplomok körül. A tatárjárás utánig az ország központja Székesfehérvár volt, így a budai Várhegyen és az Alsóvízivárosban csak Buda királyi székhellyé válása után mutathatók ki jelentősebb temetkezések a 13. század közepétől. Fontos temetkezési helyek voltak a különböző rendek (ferencesek, domonkosok) kolostorai és az általuk üzemeltetett kórházak (johannita, vagy ispotályos rend).

Több uralkodónkat is a mai Budapest területén temették el. Sokak szerint Árpád fejedelem fehéregyházi sírja a jelenleg az Eurocenter bevásárlóközpont területén lévő platón keresendő. A királyi családból a nyulak-szigeti (ma Margitsziget) domonkos zárdába temették Árpádházi Szent Margitot és V. István királyt, a budavári ferences Evangélista Szent János kolostorba pedig az utolsó Árpád-házi királyunkat, III. Andrást. Ennek területét foglalja el a későbbi karmelita rendház és Várszínház, amely a jelenlegi miniszterelnök rezidenciája lesz.

Török-hódoltság

Budavár 1541-es elfoglalása után néhány kivételtől eltekintve a budai és pesti keresztény templomokat muzulmán mecsetté alakították át, a temetések pedig nem csupán a templomokban és azok környékén, hanem az akkori városfalakon belül is többnyire megszűntek.

A budai oldalon közvetlenül a Bécsi (vagy Zsidó) kapunál a mai Hunfalvy utcánál kimutatható egy török-zsidó temető megléte. A vár déli oldalán a mai Buzogány-torony és a Fehérvári rondella (török bástya) alatti lankán egészen a Tabánig a korabeli metszeteken is jól láthatók a "turbános" sírkövek, de vélhetően ide is temetkeztek zsidók, valamint keresztények.

A budai oldal legjelentősebb temetőkerülete a Nagy Szulejmán dervise, Gül Baba türbéje körül kialakult muzulmán temető volt. Ma már csak a türbe található meg belőle. Nem sokkal messzebb, a Rózsadomb déli lejtőjén egészen a Margit utcáig pedig egy nagy kiterjedésű keresztény temető volt.

A pesti oldalon török-kori muzulmán temető volt a mai Széchenyi téren a Lánchíd előtt, ami szintén látható a korabeli metszeteken is. Pest déli, kecskeméti kapujánál a mai Kálvin tér-Református templom, Lónyay utca és Erkel utca négyszögben volt a török temető, míg a mai Csarnok-téren egy keresztény temetőt azonosítottak a régészek.

Buda visszafoglalása után

Miután a Szent Liga seregei visszafoglalták Budát a százötven éves hódoltság után, a sok török és szövetséges halott katonát azonnal el kellett hantolni. Ehhez részben a már létező török kori temetőket is tovább használták, azonban újakat is kellett nyitni. Ilyen volt a vízivárosi katonai temető a mai Déli pályaudvar helyén. A Budára lassanként visszatelepülő keresztény lakosság számára pedig már a 17. század végén meg kellett nyitni az első köztemetőt, amely nagyon hamar pestistemetővé vált.

Mária Terézia 1775-ben rendeletben tiltotta meg a templomok és lakóházak közelében való temetkezést, ezzel pedig részben elindult a városfalakon belüli temetők végleges felszámolása, továbbá a városoktól távoli új temetők megnyitása. Leírásokból tudjuk, hogy a pesti városfalhoz közel a Váci kapu és a Kecskeméti kapu közelében is volt temető, továbbá a mai Molnár utca Vámház térhez közeli részén egy pestistemető. Ezeket tehermentesítendő nyitották meg előbb a lipótvárosi, később a terézvárosi régi temetőt. A budai oldalon a tabáni templomok körüli temetkezések megszűnése után nyitották meg a mai Gellért Gyógyfürdő melletti külső tabáni temetőt, de alig húsz év után megszüntették. Ezt váltotta fel a tabáni „rác” temető, amelyet végül 1938-ban számoltak fel végleg.

A 18. század végén nyitották meg a korszak további két legjelentősebb temetőjét. A budai oldalon a mai Szilágyi Erzsébet fasor felett húzódó Vízivárosi temetőt, a pesti oldalon pedig a régi Váci úti temetőt, amely korabeli jelentőségében a Fiumei úti nemzeti sírkert elődjének tekinthető.

A reformkori Pest és Buda

A korszak legjelentősebb temetőnyitása a nemzeti pantheonnak számító Fiumei (Kerepesi) úti temetőé volt 1847-ben. Az akkor még csak új köztemető megnyitása két okból volt elengedhetetlen: egyfelől a város terjeszkedése miatt további beépíthető telkekre volt szükség, másfelől pedig a korábbi évtizedekben megnyitott temetők gyorsan megteltek.

A Fiumei úti temetőt 1847-től használták, de hivatalosan 1849-ben nyitott meg. A főváros lassan szokta meg az új köztemetőt, ebben szerepet játszott az is, hogy még egy-két évtizedig a Nagykörút és a Fiumei temető közti terület nagy része továbbra is utak nélküli senkiföldje volt. Az első nemzeti nagyság, akit oda temettek, Vörösmarty Mihály volt (1855), de a nemzet nagyjainak temetkezési helyévé csak a század '80-as, '90-es éveitől kezdve vált.

A végleges temetőfelszámolások előtti legfontosabb újratemetés Kisfaludy Károlyé volt 1859-ben, koporsóját a Váci úti temetőből szállították át. Az áttelepítések során azonban számos tragikus veszteség is történt, így a józsefvárosiból átszállítandó Révai Miklós (1807) nyelvész, és a ferencvárosiból áttelepítendő Bihari János (1827) prímás és Vitkovics Mihály költő (1829) hamvai örökre elvesztek.

A szabadság harc után

Budapest világvárossá fejlődése a század második felében olyan tempójú volt, hogy hamarosan ismét új, a korábbiaknál is nagyobb temetőket kellett megnyitni a pesti és a budai oldalon is.

A nagy köztemetők sorában az első a Németvölgyi temető volt 1885-ben, de már az 1930-as évben bezárták (véglegesen csak 1970-ben számolták fel) a nem messze nyíló nagyobb Farkasréti temető megnyitása miatt. Ma a Kongresszusi Központ és a Gesztenyés kert foglalja el a helyét. Egy évvel később 1886-ban nyitották meg nem csupán Budapest, hanem az ország legnagyobb temetőjét, a jelenleg 207 hektáron elterülő, nevével ellentétben Kőbányán található rákoskeresztúri új köztemetőt. Hatalmas mérete, számos fontos temetkezés és az 1956-os mártírok sírja ellenére sem vált igazi nemzeti emlékhellyé.

Nem úgy az 1894-ben megnyitott Farkasréti temető, amely a Fiumei úti sírkert mellett az ország második legfontosabb temetője lett az ott végső nyugalomra elhelyezett politikusok, színészek, képzőművészek, közéleti szereplők számát tekintve.

Szintén ebben az időszakban nyitottak meg a később Nagy-Budapesthez csatolt peremvárosok első köztemetői a sokasodó lakosság miatt, illetve az emancipálódó zsidóság is ekkor nyitotta a legtöbb temetőjét, köztük a Fiumei úti sírkert hátsó traktusában található Salgótarjáni útit, a méreteiben is hatalmas Kozma utcait, és a még szintén álló Csörsz utcait. Azóta eltűnt, vagy bezárt státuszúvá vált a Táborhegyi (mára csak az ortodox fogadóépület maradt meg belőle), a ma a Központi Statisztikai Hivatal székháza által elfoglalt Mechwart ligeti, az újpesti, a kispesti és a soroksári zsidó temető.

A XX. század első fele

Az elmúlt század első fele számos új, elsősorban külvárosi köztemető megnyitásával indult, majd a kommunista hatalomátvétel utáni temetőbezárásokkal zárult. A bezárt, és javarészt felszámolt kisebb temetők szerepét a kerületi nagyobb köztemetők vették át.

A korszak legjelentősebb temetőnyitása az óbudai új köztemetőé volt 1910-ben. Az évtizedek alatt az óbudai köztemető vált az ország harmadik legjelentősebb temetőjévé. Míg a Fiumei úti sírkert a 19. századi nagyjaink, a Farkasréti pedig zömében az ötvenes-hatvanas évekig élt hazai művészek, politikusok legfontosabb temetője, addig az Óbudai az elmúlt húsz-harminc évben vált közéleti személyek, művészek kedvelt végső nyughelyévé.

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után a külvárosi kerületek kisebb, elszórt temetőit néhány éven belül bezárták, napjainkra pedig többségük helyén parkok, lakótelepek (Pestújhelyi lakótelep), bevásárlóközpontok (Lőrinc Center) állnak, de többnek a helye még ma is megvan és egyelőre az enyészet vár rájuk.

Az elmúlt ötven évben Budapest közigazgatási határában új köztemetőt nem nyitottak, közvetlenül a városhatárnál is mindössze kettőt: a csömöri sírkertet és a budaörsi új köztemetőt. Népszerűvé váltak azonban ismét a templomok mellett kialakított faliurnás-hamvasztásos temetések.

Interaktív térkép